Az ősz

Kint ülök a teraszon. A lágy éjjeli szellő kacéran meghajolt a lehulló falevelek előtt, hogy egy utolsó táncra invitálja őket, mielőtt örökre eltűnnének, helyt adva újonnan érkező társaiknak. A félig megkopasztott cseresznyefa félelmetesen tárja ki vaskos karjait az ég felé és rútul integet a felhőrétegen sejtelmesen áthaladó holdsugaraknak. A szél egyszer-egyszer felerősödik, bele túr a hajamba, időtlen kezével simogatja az arcomat, amíg utolsó keringőjét járja a falevél-néppel. A kedvenc, rózsaszín plédem mágikus palástként pihen a vállamon, némi meleget csempészve a hideg, őszi éjszakába. Csöndesen nézem a természet haláltusáját és közben arra gondolok, hogy ez a körforgás átjárja az egész életünket. Születünk, alkotunk és meghalunk. Ez, csupán csak ez az oka, hogy hiszem és vallom, hogy sosem szabad feladnunk és meghátrálnunk. Ha az élet végtelen volna, nem lenne elérhetetlen cél. Ha az élet végtelen volna... ha végtelen volna nem kellene küzdenünk az álmainkért. Azonban az idő múlik, az évek telnek, alkotni kell ezer meg ezer csodát, míg a haláltáncot járó falevelek sorsára nem jutunk.