Egy diáki monológ

A lustaságom nem ismer határokat. Szabályosan döglődök az ágyban. Ajj... ez a tantárgy teljesen leszívta az agyamat. Ok. Most megpróbálok semmire sem gondolni. Semmire. Álljunk csak meg egy percre... ha a semmire gondolok, az is valami. Nem? Áh! Kit érdekel! Ezen téma megvitatását átengedem a filozófusoknak. Pontosan. Biztosan jobban tudják mint én, vagy valami ilyesmi. Ó tanulni kellene... Ajj... de olyan álmos vagyok. Ok. Akkor úgy lesz, hogy hmmm... hogy most van 15:12. Hmmm... akkor félig alszok. Lehunyom a szememet és pihenek. Muszáj, különben elszáll a tudás. Így rögzül. Ehhez kétség sem fér. Elvégre, a játék is megáll egy pillanatra, mikor elmentem. Pontosan. Ez a dolgok rendje. Tehát, lehunyom a szemem. Így ni. Időnként menteni kell a tudást, nem igaz? Még a végén az egész elvész és kezdhetném elölről. Brrr... Nézzenek oda, hogy elszaladt az idő... már 35 van. Hmmm... ez így sehogy sem jó. Az egész az egy kerek szám. A fél is egy kerek szám, hiszen az óra közepén van. Ez így szimmetrikus. A negyed és a háromnegyed nem igazán kellemes szám. Fúj... páratlan számok. Ez sehogy sem lenne szimmetrikus. Végül is, ha belegondolok... ha egy órát szánok egy tételre és van 20 tételem, az ugye 20 óra. Ó, hát akkor az az egy óra alvás ide vagy oda. Egyébként is, jaj már 50 van. Tíz perc pihenés nem elegendő. Túl sok az információ, idő kell a feldolgozáshoz. Amúgy meg, fejlődő szervezet vagyok, vagy mifene. Áh, egye fene alszom egy órácskát, csak, hogy kerek legyen, na meg az egészségem is így kívánja... minden bizonnyal. Akkor be is állítom az órát 5-re. Ajj-jaj az sem páros szám. Na jó, akkor hatig alszom. Bárki bármit mondjon, ez kijár nekem... hiszen már megtanultam egy egész oldalt...

Az ősz

Kint ülök a teraszon. A lágy éjjeli szellő kacéran meghajolt a lehulló falevelek előtt, hogy egy utolsó táncra invitálja őket, mielőtt örökre eltűnnének, helyt adva újonnan érkező társaiknak. A félig megkopasztott cseresznyefa félelmetesen tárja ki vaskos karjait az ég felé és rútul integet a felhőrétegen sejtelmesen áthaladó holdsugaraknak. A szél egyszer-egyszer felerősödik, bele túr a hajamba, időtlen kezével simogatja az arcomat, amíg utolsó keringőjét járja a falevél-néppel. A kedvenc, rózsaszín plédem mágikus palástként pihen a vállamon, némi meleget csempészve a hideg, őszi éjszakába. Csöndesen nézem a természet haláltusáját és közben arra gondolok, hogy ez a körforgás átjárja az egész életünket. Születünk, alkotunk és meghalunk. Ez, csupán csak ez az oka, hogy hiszem és vallom, hogy sosem szabad feladnunk és meghátrálnunk. Ha az élet végtelen volna, nem lenne elérhetetlen cél. Ha az élet végtelen volna... ha végtelen volna nem kellene küzdenünk az álmainkért. Azonban az idő múlik, az évek telnek, alkotni kell ezer meg ezer csodát, míg a haláltáncot járó falevelek sorsára nem jutunk.